Németh Szabolcs első, Lengyel Mónika második helyen ért célba a Bredában rendezett versenyen, melyet évente szeretnének megszervezni a hollandok. A részletekről Székely István edző beszélt honlapunknak.

A győri Arrabona Evezős Klub két para-evezőssel vett részt a holland klub által első alkalommal rendezett nemzetközi versenyen. A hagyományteremtést annyira komolyan gondolják a helyiek, hogy az esemény már szerepel a FISA 2014-es versenynaptárában.

– Hogyan szereztek tudomást a versenyről?

– A holland klub e-mailen keresett meg bennünket. A megmérettetést kifejezetten para-evezősök számára szervezték, és rólunk tudták, hogy indultunk a dél-koreai világbajnokságon is.

– Mennyiben tért el a bredai a többi versenytől?

– Általában a nagyobb események betétfutamaként bonyolítják a mi számainkat, itt pedig ezek voltak a fő versenyek.

– Hányan indultak, és milyen volt a pálya?

– Húsz csapat vett részt a futamokon, és különleges egységek is beneveztek, hiszen volt olyan versenyző, aki csak az egyik kezét tudta használni, így kormányos nélküli kettesben állt rajthoz. Először húztak ezer métert, a győztesek jutottak az A döntőbe, a többiek a B-be. A finálékban két sportoló indulhatott, mert a pályát a tenger melletti tavon alakították ki, zsilippel zárták le, és meglehetősen szűk terület állt az evezősök rendelkezésére.

– Mit lehet tudni a bredai klubról?

– Tizenhárom éve alakult, és négyszáz tagot számlál. Többségük masters kategóriás, és jelentős a sérültek aránya. Az épületük emeletes, de a klubszoba lifttel kiválóan megközelíthető, így tulajdonképpen akadálymentes. Nagy hangárokkal, sok hajóval rendelkeznek, de minden rendezett, professzionális.

–Mi volt a céljuk az indulással?

– Nagyon szerettem volna, hogy Móni és Szabolcs a világbajnokság után végre edzési, versenyzési lehetőséghez jusson, s ez kiváló alkalom volt erre. Célom volt a kapcsolatépítés is, hiszen, ha mi a jövőben rendezünk hasonló kategóriás futamokat, vagy az épek betétversenyeként jutunk szóhoz Szegeden, akkor nemzetközi szinten jó ha tudják, hogy létezünk, így könnyebb lesz meghívni a külföldieket. Várható még, hogy elmegyünk a szerbekhez és a horvátokhoz is. Ha majd kibővül a versenyeknaptár, és a ma még nem sportoló mozgássérültek látják, hogy az evezősöknél lehetőség van arra, hogy hasznosan, közösségben, egészséges körülmények között töltsék el szabadidejüket, akkor talán kedvet kapnak, és többen jönnek el a csónakházakba, növelhetjük a para-evezősök létszámát.