Ritka jubileumhoz érkezik a napokban Zsitnik Béla (képünkön) evezős: az 1948-as londoni olimpia bronzérmese ugyanis december 14-én ünnepli 85. születésnapját. S ami nem utolsó dolog: kitűnő fizikai és szellemi állapotban!

 

– Meglehetős véletlenül kertültem az evezés vonzásába – idézte a régmúlt időket lakásában a sokszoros magyar bajnok. – 1941-ben történt. A Mester utcai Szent István Felsőkereskedelmibe jártam, ahol a Londonban ugyancsak bronzérmet nyert gerelyhajító, Várszegi József volt a tornatanárunk. Egy alkalommal idegenek jöttek az osztályba és 16 évnél idősebb, 175 centinél magasabb fiúkat kerestek, akik hajlandóak evezni.

 

– Ezek szerint Ön is ott volt a szigeti bejárónál megjelölt találkahelyen?

 

– Igen, és a Pannónia Evezős Egyletben kezdtünk edzegetni. A klub a világháborút követően megszünt, én az MTE-be kerültem. Szendey Antallal (kormányosunk ekkor Latinovits Szaniszló volt) naponta egyszer, húsz kilométereket lapátoltunk. Akkor már a Hitelbanknál dolgoztam közgazdászként, ahol az 1947-es Európa-bajnokság közeledtével munkaidő kedvezményt is kaptam. Végül úgy nyertük meg az Eb-t kölcsön hajóval és lapátokkal, hogy csak hatalmas nehézségek után, két napig vonatozva jutottunk ki Luzernbe. A rendezők mivel nem voltak biztosak benne, hogy a Himnuszunk még a régi, ezért inkább a Szózatot játszották el tiszteletünkre.

 

– Az Eb-n Magyarország, Olaszország, Dánia volt a sorrend, s ez a három ország döntötte el egymás között az olimpiai aranyérem sorsát is. 

 

– Igen, csak – legnagyobb bánatunkra – a sorrend változott meg. Mi voltunk a favoritok – ekkor Szendey, Zsitnik, kormányos Zimonyi Róbert összeállításban versenyeztünk -, s mellettünk az olaszok is túl gyorsan kezdtek. Mivel a víz folyása ellen ment a verseny, így ez nagy taktikai hibának bizonyult. Végül meg kellett elégednünk a harmadik hellyel. Országos gyász ugyan nem kerekedett az eset miatt, de csalódás az igen. Elvégre előtte mindenki természetesnek vette, hogy mi nyerünk. Némi vigaszt csak az jelenthetett, hogy mi szereztük Londonban az első olimpiai érmet Magyarországnak.

 

– Az olimpia után több Európa-bajnokságon nem indulhattak.

 

– Pedig 1949-ben a budapesti Főiskolai Vb-n kormányos négyevezősben, 1951-ben Berlinben ugyancsak a FVb-n nyolcasban Főiskolai Világbajnokságot nyertünk. Ám hiába verte végig Európát a Vörös Meteorra épülő egység, a helsinki olimpiára mégsem jutottunk ki. Hasonlóan jártam 1956-ban is, így Melbourne is kimaradt az életemből. Némi erkölcsi vigasz, hogy 1960-ban, immár harminchat évesen ott lehettem a római olimpián, de az Albano tavon kormányos nélküli négyevezősben nem tudtunk maradandót alkotni.

 

– Ezt követően további országos bajnokságokat nyert, 1961-ben kijutott a prágai Eb-re is, hogy azután szinte egyik napról a másikra abbahagyja.

 

– 1962-ben edzés közben egyszer csak feltettem magamnak a kérdést: mi szükségem van nekem erre? Ahogy kiszálltam a hajóból, be is fejeztem a versenyszerű sportolást.

 

– Hogy elkezdje sikerekben gazdag sportvezetői pályafutását.

 

– Én már ekkor javában dolgoztam, hiszen 1952 őszétől a Honvéd Sportközpontban dolgoztam, 1954 és 1957 között ugyanott főkönyvelő voltam, majd 1962-ig az OKISZ Sportközpont revizori teendőit láttam el. Visszavonulásomat követően az OTSH Költségvetési Főosztályán főelőadó lettem, 1967-ben pedig az Evezős Szövetség főtitkárává neveztek ki.

 

– Ez eddig nyílegyenes út felfelé.

 

– Nekem sem maradt ki az életemből a törés. 1972-ben még főtitkárként megérhettem, hogy a fiam, ifjabb Zsitnik Béla a nyolcas tagjaként kijutott a müncheni olimpiára. Egy évvel később azután – a szakmai munka erősítésének ürügyén! – egy pártembert, Végh Aladárt tettek meg főtikárnak, én pedig szakfelügyelő lettem. Amint lehetett, le is léptem onnan. Ez 1975-ben történt. Behívattak a Belkereskedelmi Minisztériumba és felajánlották: legyek az MTK-VM Sportlétesítményeket Ellátó Vállalat vezérigazgatója. Huszonhárom létesítmény tartozott alám – ott dolgoztam megelégedésre, egészen az 1986-ban volt nyugdíjazásomig.

 

– Hogyan telt az elmúlt huszonhárom esztendő?

 

– Változatosan. Sajnos a feleségem nyolc éve már, hogy örökre itt hagyott. A fiamékkal élek együtt. A sport a mai napig szerves része az életemnek: hetente háromszor megyek Csepelre ergométerezni, hajóba viszont már néhány éve nem ülök be. A legfontosabbnak pedig azt tartom, hogy soha nem voltak komoly ellenségeim. Mindenkivel meg tudtam találni a megfelelő hangnemet, s ez utólag is nagy örömmel tölt el.

 

Forrás: JochaPress